Búcsú az épülettől

Azt mondani „induljunk” és elindulni nem ugyanazt jelenti. Hiszen kimondani egyszerű, de mégis merre induljunk, mit csináljunk, hogyan kezdjünk bele? Sokkal nehezebb ez, mint gondolnánk. Csak pár kérdés, ami ilyenkor felmerül: Hol fogunk összejönni? Hova tesszük mindazt, amink már van? Mennyi ember fog emiatt lemorzsolódni? Miből fogjuk mindezt fedezni? Hogy fog kinézni az új épület? Mi lesz majd benne? Rengeteg kérdés merült fel, de csak néhány válasz, azok is cseperegtek. 

Búcsú az épülettől

Nem volt könnyű elfogadni azt, hogy úgy induljunk neki a költözésnek, hogy nem látjuk még az utat magunk előtt. Úgy éreztük magunkat, mint Izráel népe, akik felpakolnak mindent és kivonulnak Egyiptom földjéről, de még nem tudják igazán, hova mennek és hogyan jutnak oda, csak egy távoli ígéret földje lebeg a szemül előtt. Így kezdtük el kiüríteni 2013. március végén a gyülekezeti épületünket, hogy az áprilist már az új helyünkön, a helyőrségi klubban (HEMO) kezdjük meg.

A kezdetek

Gyülekezeti épület. Szükséges egyáltalán? Kell, hogy legyen egy nagy tér, amit hetente csak pár alkalommal használ egy közösség, egyébként pedig üresen áll? Mi értelme egy saját épületnek?

A régi épület

Ezeket a kérdéseket tettük fel saját magunknak 5 éve, amikor az akkori épületünkön megjelent egy repedés az épület egyik oldalán, végigfutva a mennyezetig, ahol nem állt meg, hanem továbbment a másik oldalig, azon pedig lefutott. Pont úgy nézett ki, mint egy katasztrófafilmben, mielőtt kitör a vulkán. Előtte fél évvel egy hatalmas esőzés során elárasztott minket a három utcából odagyűlt víz, mocsok és szennyvíztartalom keveréke, ami az épület kapujában bő 50cm-nyire, míg a gyülekezeti teremben 32 cm-re volt a padlótól. Nem egy nagy élmény látni – és szagolni – mindezt. Nem csak mi voltunk ennek a tanúi, hanem egy arra járó ember is, aki épp akkor ment el az ablak előtt, mikor kiöntöttünk egy vödör trutyit. Azt hiszem, ez nem vitte őt közelebb Istenhez…

A nagy esőzés után (bocs, gyenge minőségű a videó)

Szóval a kérdések. Elgondolkodtunk azon, hogy van-e értelme annak, hogy legyen egy saját épületünk, épp ezért nekiálltunk imádkozni. Hozzávetőlegesen tíz hónapon át voltunk az ÚR előtt keresve az akaratát, hogy lássuk, mire vezet el minket. Akkor azt kaptuk Istentől, hogy itt, a régi épület helyén egy új épületet ad nekünk. Egy olyan épületet, ami nem a hagyományos értelemben vett templom lesz, hanem egy olyan pont a környékbeli emberek számára, ahol közösségben lehetnek, válaszokat találhatnak, megoldásokat problémáikra, legfőképp pedig találkozhatnak Istennel. Ez jól hangzott, így azt mondtuk: induljunk!